Alábbiakban ismerjétek meg Hollót, a táltost, ojvassátok történetét:
Köszöntelek benneteket Feleim!
Fehérholló Őskü vagyok.
1968-ban születtem újra ebben a testben, az Enyészet havában, de történetem megértéséhez sokkal többet kell visszaforgatnom az idő kerekén, mintegy 1500 évet, Attila Nagykirály idejéig.
Hallgassatok, én beszélek….
Nagyjából 20 éves lehetek, gyógynövényeket gyűjtök a Bakony erdeiben, táltosnak tanulok.
Szüleimet – egyszerű emberek – 7 éves koromban láttam utoljára, mikor Varsa – öreg tanítóm – kézenfogva kivezetett apám udvarából. Nehéz volt a szívem! De, azóta 13-szor hágott a Nap az ég legmagasabb fokára, 13-szor gyújtottunk új tüzet Karacsun–ünnepen. Az utolsó évet egyedül töltöttem a hegyekben, barátaim a növények, testvéreim az állatok. Zörög a haraszt a lábam alatt. Forráshoz érek, tükrében Varsa arcát látom, hívását hallom.
Hazaindulok.
Varsa jurtája a falutól távolabb áll, patak mellett, domboldalon, gyöngyvirágos réten. A füstnyíláson át öreg cserfa magasodik, Varsa fája, Istenfa. Nap Apám magasan jár már, pedig pirkadatkor indultam. Ahogy a közelbe érek, látom, hogy kicsit hátrébb új jurta épül. A falu apraja – nagyja serénykedik az öreg táltos irányításával. A jurta közepén fiatal nyírfa áll, köré építették a sátrat. Megdobban a szívem! Ez az én fám! Együtt ültettük, idejöttöm nyarán! Varsa mosolyát messziről látom, megnyugszom.
Hazaérkeztem…
Napra-nap, hétre-hét, a falu népe elfogadott, a saját jurtámban lakom. Varsa egyre inkább visszavonul, a Szereken már nem csak dobját melengetem. Révülök, az én számon át szólnak az ősök, és az égiek.
Este van, fekszem a fűben, nézem a csillagos eget, Nimród Apánk, a Göncöl,
a Tejút, őseim útja, az én utam… Elalszom…
Álmomban megzendül az ég, morajlik a föld. Varsa ébreszt, még éjszaka van.
Szavai súlyosan szólnak:
– Az éjjel meghalt Attila. Más világ van. Sötét. A jövőt, még én sem látom. Eljött az idő. Felövezlek a tudással, és ahogy dolgunk bevégeztük, magadra hagylak. Egész ember vagy. A falu népe szeret téged. Szolgáld őket tudásod szerint. Én hívást kaptam, Attilával tartok. Pihenj, holnap sok dolgod lészen!
Én beszéltem, Farkas nembéli Varsa.
És ezzel magamra hagyott gondolataimmal. Vártam ezt a percet.
Holnap avatásom lészen. Nem így képzeltem. Nehezen alszom el.
Új nap hág a Bakony tetejére.
Varsa kézenfogva vezet, s e szavakat mondja:
– A napod gőzkunyhóban kezdődik, hogy felkészülj a Szerre.
7 x 7 kővel, hogy felérj a hetedik égbe. Tisztítsd meg tested, és szellemed.
A máglya már ég. Vízasszony és Tűzember vár téged.
A szertartástérre érünk. A máglya körül sok a nép. Csendben figyelnek.
A szikrák az égig szöknek. Vízasszony elém lép, kioldja ruhám. Leengedem a földre. Zsálya füstjével körbevon engem. Öreg Istenre gondolok, a kövekre, a fákra, az állatokra, az emberekre. Testvéreim ők, egy vagyok vélük, és ők egyek vélem.
Fejet hajtok, a kunyhóba lépek. Hétszer hét kő, hét korty víz – hogy áldást kérjek. Megérkezik az első hét kő, vörösen izzanak a kunyhó homályában, zsályát szórok rájuk, a tisztító füstöt mélyen belélegzem. Vizet öntök a kövekre, a felszálló gőztől gyöngyözik a testem. Őseim dalait éneklem. Hétszer hét kő, hét korty víz, hét ima. Az idő elmosódik, őseim útját járom, könnyű a lelkem. Utoljára nyílik az ajtó, Vízasszony az utolsó csanak forrásvizet nyújtja be.
Visszatérek testembe, az utolsó áldást mondom, majd kilépek a kunyhóból.
Mellette hatalmas dézsa víz, nyakig merülök benne. Vízasszony lecsutakolja testem. Kilépek, felveszem az előkészített tollas köpenyt, fejemre illesztik az agancsos fejdíszt. Szemem előtt szalagok. Léptemre csöngettyűk zengenek. Talpam alatt harmatos fű, fejem felett csillagok, tűz ég, körötte emberek. A hatalmas máglya fénye vörösre festi a körben állókat. Szikrák szállnak az ég felé. Dobok hangja szól, csörgők csörrennek.
Belépek a tűz körébe. Lábam táncra mozdul. Köröttem hat táltos üti dobját, rázza csörgőjét. Hat táltos énekli énekét. Járom az ősök táncát körben és körbe, körben és körbe… Hat táltos, gyorsul a ritmus, körben és körbe, körben és körbe… Hat táltos, hat mágus, hat tanító, gyorsul a tánc, körben és körbe, körben és körbe… Hat táltos, három fehér köpenyben, gyöngyház fényében, napsárga övben, aranyszín hímzésben,
Buda vére, Boldogasszony papja, Szeretet szerzetese. Három vörös köpenyben, sárkánytűz fényében, napsárga övben, vérszíne hímzésben, Attila vére, Naporcájú Égisten tisztelője, Tisztítótűz szertartója. Hat táltos, gyorsul a ritmus, gyorsul a tánc, körben és körbe, körben és körbe… Harmatos a fű talpam alatt, Földanyám termékeny erejét érzem, körben és körbe, körben és körbe…
Lángok előttem, átszökkenek rajtuk egyszer, kétszer, háromszor. Nap Apám teremtő, tisztító tüzét érzem, szólnak a dobok, járom a táncot, szólnak a dobok… Szólítanak… Hat táltos, három gyöngyház fényében, három sárkánytűz színében. Lankad a tűz, de én csak keringek, körben és körbe, körben és körbe… Lankad a tűz, már csak parázs, átmegyek rajta, egyszer, kétszer, hétszer. Érzem tisztító erejét. Járom őseim táncát, míg testem bírja, erőm engedi… Pirkad már. Eddig bírtam. Elszáll az erőm, összeesik testem.
Hat táltos leteszi dobját, felemelnek, és jurtámba tesznek….
Három nap, három éjt fekszik a testem. Én felülről nézem.
Köd gomolyog, felhő kerekedik, felhőből Hollómadár születik. Fehér a tolla, csillagfény a ragyogása. Testemre ereszkedik, lebontja szépen sorról sorra. Bőrről a szőrt, hajat, körmöt. Húsról a bőrt. Csontról a húst, ízekre. Szépen, sorról sorra körbe rakja, középen a csont marad. A csontot porrá töri apróra.
Köd gomolyog, felhő kerekedik, Hollómadár körém telepedik.
Fehér gomolygás. Fehér Holló teremtő méhe. Harmatfű illata, tavasz színe, friss sarj éled. Zsengezöld derengés, bába testesül, zöld vállkendőben tündöklő, Boldogasszony Zöldbúza Leánya. Port vesz, és a porból csontot gyúr, a csontra húst, a húsra bőrt, a bőrre hajat, szőrt és körmöt. Majd átölel, teste testemhez, ajka ajkamhoz ér. Csókol. Lélekzete áramlik a testemben. Életet lehel. Újra dobog a szívem, áramlik a vérem. Mozgatom az ujjaim, majd kinyitom a szemem. Három nap, három éj, ennyi telt el. A jurtámban fekszem…
Lassan felkelek. Az ágyam mellett fehér gyolcs, patyolat köntös. Felveszem. Lovak patája dobban, vadvirág illatát érzem. Kilépek az ajtón a verőfénybe, körbehordozom tekintetem a tájon, a Bakony sötétlő erdei, a Balaton csillogó víztükre. Kiélesednek érzékeim. Hallom a nád susogását, feketerigó füttyét.
A domboldalon juhász hajtja nyáját, hallom a kolompot, érzem subájának nehéz, nyirkos illatát. Még távolabb lovasok vágtatnak, íj pendül, vessző koppan a célban, fokos röppen, szablya villan. Lovak horkantanak, legények hujjognak – gyakorolnak, teszik a dolgukat.
A jurta előtt, nem messze Varsa ül. Mellette új dob, csontszín kecskebőr, ölében napsárga öv, aranyszín hímzéssel. Jöttömre feláll, odalépek hozzá. Zsálya füstjét érzem. Letérdelek. Bal kezében farkasfejes, láncos botja. Jobb kezét homlokom fölé teszi, arcát égre emeli.
Áldást mond:
– Szól a táltosdob, ősök ősének üzen, útat mutat utódoknak. Mától neved Őskü, aki Fehér Holló fia. Hatalmamnál fogva felövezlek a Tudással.
Veszi a napsárga övet, aranyszín hímzéssel, derekamra köti.
– Mától testvérem vagy, Buda vére, Boldogasszony papja. Vedd ezt a dobot, használd legjobb tudásod szerint, mások igazítására, boldogítására!
Veszem a dobot, érzem erejét.
– Égorcájú Napisten Apánk világítsa bé utad, Boldogasszony Anyánk áldása vigyázza lépted. Ármány szívedhez ne férkőzzön!
Én szólottam, Farkas nembéli Varsa.
E szavakkal leengedi karját, átölel, magához szorít.
– Dolgomat ezen a földön bevégeztem, eljött a te időd, én Attilával tartok.
Jó utat néked testvérem!
Botjával dobbant, köntösét vállára dobja, ködbe burkolódzik, s mire eszmélek, előttem fű zöldje, s ködfoszlány dereng.
Hát ennyi, megtörtént. A fiatal fiú a múlté, aki itt áll – Őskü, a táltos!
Dobomat homlokomhoz szorítom, majd lassan a jurtámba megyek.
Érzem az Erőt. Eddig is szóltam a szellemekkel, kértem őket, de mostantól Öskü, a táltos parancsol nekik, s ők híven engedelmeskednek. De ez kétélű fegyver, eddig ők döntöttek, milyen kérést teljesítenek, most az én kezemben a döntés súlya. De ezt vállaltam.
Mosolygok.
Enyém az Erő, de enyém a Tudás is! És én tudom, hogy jól cselekszem, egyén boldogulására, világ jobbítására!
Ez az Én Igazságom! Ez az Én Utam, Ősök Útja, s remélem Utódok Útja!
forrás: karabaksa.hu
